Egy pár felemás zokni

Kiléptek az életemből.
Úgy léptek ki belőle, ahogyan egy ajtón szoktak, fütyörészve kisétáltak és becsukták. Én, meg ott maradtam, az ajtó másik oldalán.
Én és a lányom.
Kisétált a családfő, a családfenntartó, a vőlegény, az Apa, a társ, az ember, aki ígért egy életet.

Nem így képzeltem és nem is így szólt az ígéret, de egyszer csak ott álltam az  ajtó másik oldalán, amit az az ember csapott ránk, akit szerettünk, akiben bíztunk, hazavártuk és a szívünkbe engedtük. De megtörtént.
Nehéz eset vagyok, határozott, nagyszájú, türelmetlen és akaratos.
De nem ezért történt, hanem egy nő miatt.
Persze, hogy egy nő miatt.

Hétvégente jön a gyerekért, viszi a nagyszülőkhöz, mert a nőt, a kilincset a kezébe adó nőt, nem érdekli a gyerek.
Miért is érdekelné? Nem az övé. Ő csak egy gyerek, akinek az apjára szemet vetett. Kit érdekel ő?
(Rajtam kívül senkit.) Szóval jön a gyerekért, minden második hétvégén.

Bejött az ajtón és lenézett a lábamra.

-Ez az én zoknim – mondja.

-Igen? Ja igen – válaszolom, szememet lesütve, a zoknit nézve.

-Ráadásul felemás.

-Az – mondom és kezébe adom a gyereket.

Ennyi maradt belőle.
Egy pár felemás zokni.
Felemás érzelmek, felemás gondolatok, felemás éjjelek, felemás nappalok.

Lehúzom a lábamról a zoknit, a földreteszem és nézem.
Kidobjam?
Rituálisan elégessem?
Szétvágjam ollóval?
Nem.
Hordani fogom.
Mindig, amikor felhúzom a lábamra és beletaposok, arra fogok gondolni, hogy ez a zokni az ő szíve, és úgy taposok bele, ahogyan ő az enyémbe taposott.
Hordani fogom, mindent elfogok érni ebben a zokniban, ebben a zokniban fogom taposni az utat és előrejutni, hogy jobb legyen nekünk a lányommal és könnyebb.
Ebben a zokniban fogok elérni a boldogsághoz és ebben a zokniban fogok belépni egy ajtón, egy másikon, nem azon, amin ő kiment.
Mert semmi sem lehetetlen.

Amikor ott álltam másfél éve július 3-án, karomon az 1 éves gyerekemmel, azt hittem, lehetetlennél vált az életem. Élhetetlenné, szomorúvá, kilátástalanná.
Aztán megoldottam mindent, a lakást a költözést, a munkát, a gyereket, a bölcsődét , a szeretetet , a vidámságot, a karácsonyokat, a fenyőfát, az ebédet, a számlákat, az ajándékokat, az eladást az albérletet, mindent.
Eltelt egy nyár, egy ősz, egy tél, egy tavasz, megint egy nyár, megint egy ősz és megint egy tél, és én rendet raktam. Rendet raktam az életünkben, otthont romboltam és teremtettem, rendet raktam a szekrényekben, az edények között, a fürdőben, mindenhol.

De a zoknik között még nem.

Abban a szekrényben még felemás zoknik vannak, dühvel, haraggal felhúzott zoknik.
A lelkem van abban a rohadt szekrényben, ott hánykolódik a felemás zoknik között.
De senki sem látja mi van a lábamra húzva a cipőben.
Csak én tudom, hogy a múlt felemás zoknijaival töröm a reményteli gyönyörű utat a jövő felé.