Anya vagyok, nem turista!

Nyaralás, családdal. A nővérem, a sógorom, a gyermekük Panna, Cica és én voltunk az utazás résztvevői. Amikor véget ért a végeláthatatlan pakolás, kilométeres listák kíséretében, bepakoltunk végre az autóba. Utazóágyak, babakocsik, pelenkák és a csomagtartó már tele is volt. Úgy néztünk ki, mint akik vissza sem jönnek soha többé, annyi cuccal vágtunk neki az útnak, mintha mindenünket bele akartuk volna préselni a Scenicbe.

Hajnal 5 óra. Elindultunk.
Mi már most fáradtak voltunk, pedig még egy 7 órás autó út állt előttünk két örökmozgóval a hátsó ülésen. Az út könnyebben ment, mint ahogy gondoltuk volna, csak kétszer álltunk meg, és Cicát is csak egyszer kellett lefeszíteni egy benzinkúti pihenőhelynél a csúszdáról.

Megérkeztünk Rogoznicaba.  A hely szép volt pont azt adta, amire vágytunk: tenger, piac, emberek , a teraszunk a tengerre nézett.
A ház egy olyan magas emelkedő tetején volt, hogy már láttam magam ahogyan szélütést kapok  Cicát a nyakamban cipelve. De nem kaptam, sőt a gyerekek maguktól felmásztak rajta, a kis gumiklumpájukban billegve, amiből ki-be csúszkált a kis pirinyó lábuk. Csak egyszer volt egy olyan hiszti, hogy Cica már olyan fáradt lett, hogy a kezénél fogva kellett felhúzni a fenekén csúszva. Mire felértünk a pelenkájából kiállt vagy 200 tűlevél, és annyit mondott a két éves szentem, amikor meglátta a levetett pelenkáját:  “Anya! Enyje bejnye! Haragszom! ” Én is haragudtam, mert nem tudom hogyan képzelte, hogy fel bírom vinni, amikor az egyik kezemben a strand cuccok voltak, a másikban meg egy dinnye.

Békésen teltek az első napok.
A lányok a délutáni felébredésük után úgy kortyolgatták a felvizezett kólát és ették mellé a ropit a teraszon, mint két öreg úr egy sakkparty előtt.
Imádnivalóak voltak.
Ahogyan néztem őket értelmet nyert az éves munkám, örültem, hogy elhozhattam a kislányomat a tengerhez, akit ki sem lehetett szedni a vízből.

Na! De maradjunk hűek a bejegyzés címéhez. Pannát a keresztlányomat, amikor megláttuk a strandon egy kóbor macskával egy tócsából lefetyelni, megijedtünk,  hogy gond lesz. Persze a harmadik napon beteg lett. Körülbelül 24 afta volt a szájában egy kis tüszős mandulagyulladással fűszerezve. (Persze nem a macskától, az csak a figyelmeztető jel volt.)

A tesómék hárman innentől kezdve éjszakánként nem aludtak, nappal meg úgy néztek ki, mint egy zombi család. Két lila szemű szülő és egy sápadt ordító gyerek. Sajnáltam őket, amiben tudtam segítettem nekik, bár Pannával nem lehetett túl sok mindent kezdeni.  Ha nem ordított szegénykém akkor csak ült és folyatta a nyálát a kis aftás másfél éves szájából. 

Na de igyekeztem valahogy úgy hasznosítani magam, hogy a testvéremék is úgy érezzék magukat, mintha nyaralnának így leküldtem őket a tengerpartra fürdeni, kettesben.

Persze Panna 40 percet ordított masszívan, amíg mi Cicával a teraszon megpucoltunk egy kiló rákot.

A teraszunk alá állt egy horvát nő. El kezdett mutogatni, meg óbégatni, hogy csináljak már valamit. Vegyem mellre, nyugtassam meg. Hát nekem se kellett több visszaóbégattam, magam elé tartva a 13 kilós másfél éves kislányt. ” Vegye mellre maga! Ráadásul nem is az enyém! Hagyjon már békén! Tűnjön innen vagy a maga mellére rakom! ” Valószínű a hölgy nem értett belőle semmit, de az alattunk lakó magyarok jól mulattak. Ekkor tudatosult bennem az, hogy Olaszországban ilyen sosem fordult volna elő. Amikor kint éltem, akkor a leggyerekbarátabb társadalomban éltem, amit valaha láttam. Ott soha senki nem szólna egy síró gyerekért. Eme gondolat végéhez érve még egy rákot is hozzá vágtam a nőhöz, majd bementünk a gyerekekkel. Panna elájult a hisztitől, Cica meg megevett izgalmában egy nyers rákot páncélostól.

Szegény Anitáék nem tudtak egy vacsorára sem elmenni kettesben, mert a gyerek betegen pláne nem tudott nélkülük meglenni.
Egyik este, amikor a nővéremmel elmentünk sétálni megfejtettük, hogy olyan útra kell menni ekkora gyerekekkel, ahol lemész az étterembe, kiszeded azt nekik, amit kérnek, majd lecsattogsz velük a tengerpartra vagy a medencéhez. De egy biztos, olyan helyre ahol van olyan látni való, amit sajnálnál kihagyni, kisgyerekkel, ne menj! Mert abban az egy hétben is te Anya vagy, nem turista.
Lehet bármi, alakulhat bárhogyan, közbe jöhet betegség, akármi te neked ott kell lenni mellette és be kell tartani a napi rutin dolgokat , amiket otthon. Persze lehet lazábbra venni, de be kell tartani bizonyos dolgokat, (mint a délutáni alvás például) mindenkinek az érdekben. Mindent egybe véve, jól éreztük magunkat, (Pannát erről nem kérdeztük) mert együtt voltunk és álmodozhattunk egy hetet a teraszon a sörök és a Bacardik társaságában. Az utolsó két napra jobban lett Panna is és akkor bele kóstolhattunk abba, hogy milyen lett volna, ha nem beteg szegény.

Az út hazáig 10 óra volt, a gyerekek jól bírták, ettek, ittak, énekelgettek, de Cica jelezte,amikor épp elaludtam volna, hogy már elég az autóból, Martonvásárnál összehányta magát.