A hegymászó

A szokásos, tejfehér hajnali köd ült a tibeti tájra. A hegymászó, Rebrasz (remény) elindult élete legnehezebb expedíciójára. Tibeti útjának is egyedül indult neki, mint ahogy minden útjára egyedül indult.

Egy hatalmas táskát cipelt a hátán és rengeteg, különböző zsákocska volt még az oldalára, a derekára a combjára és a karjára kötve. Volt nála víz, élelem, meleg ruhák, váltás ruhák, kötelek, kötélgyűrűk, karabinerek, beülők, hevederek, ereszkedő eszközök, kötélzsákok.

A ködös hajnalt hamar váltotta fel a a tiszta, párás reggel. Ahogy a túraútvonalon haladt fölfelé Rebrasz néha jött vele szembe egy két ottani lakos. Könnyen fel tudta őket ismerni a tiszta tekintetükről, a nyugodt természetükről és a kedves mosolyukról.

Az első falu ahova érkezett a hegymászó, 2000 méteren volt és a Muszpa (erő) nevet viselte. A kis falu a hegymászók első állomása volt. De sok serpa vándorolt le ide novembertől februárig, mivel az ő városaikat ezekben a hónapokban hó takarta. Ez a falu körülbelül 60 házból állt a házak alsó része istállóként szolgált, felette laktak a ház gazdái a kertek végében, pedig rizsültetvények voltak.

Az erő nevet a falu, alapítójától kapta, hiszen úgy tartotta a hagyomány, hogy a hegyen feljebb haladó emberek itt merítettek erőt. Rebrasz, a falu alapítójának a dédunokájánál szállt meg. Délutánra ért oda és a tibetiekre jellemző barátsággal és szeretettel fogadták. A szállásadója köszöntötte őt, bevezette a házába majd a szobáját mutatta meg neki.

– Itt tudsz aludni nálunk, ameddig szükségesnek látod, addig maradsz.

– Azt gondoltam, hogy februárban, amikor a serpák visszaindulnak a falvaikba, akkor indulok el én is. Az 3 hét.

– Akkor indulj, amikor elég erőt merítettél- tanácsolja a vendégnek a tibeti férfi- fogd meg ezt a teát és gyere ki velem a rizsültetvényre. Kivezette Rebraszt a kert végébe, ahol a vörösre festette a lemenő nap az ültetvényeket. A hegymászó kilöttyintette a teáját a csészéjéből, annyira belemélyült a gyönyörű látványba.

-Nagyon sok csomaggal érkeztél.

-Kellenek a mászáshoz, több dolog kell hozzá, mint gondoltam.

-Ha van benned elég erő nem kell hozzá semmi, csak a két lábad.

-Az nem biztos, hogy elég lesz – kételkedik a tibeti állításában Rebrasz.

– Ha eltöltesz itt 3 hetet itt hagysz a csomagjaidból párat, ebben biztos vagyok.

Mindent itt hagysz majd, amikből azt gondoltad, hogy erőt merítesz. Csak a legszükségesebbeket viszed tovább magaddal.

Telt múlt az idő. Rebrasz segített cserébe a szállásért és az élelemért a tibeti családnak a rizsültetvényeken a munkában. Minden délután éjszakába nyúlóan teáztak és beszélgettek A hegymászó sokat gondolkodott azon, hogy miket hagyhatna itt ennél az embernél. 

A harmadik hét végén elindultak a serpák. Ahogy nézte őket Rebrasz látta, hogy mindegyik csak azzal ment vissza, amivel ideérkezett. A lábával.

– Indulnom kell, mondta a hegymászó a tibetinek.

– Elég erős vagy már hozzá, hogy tovább menj?- kérdezte a tibeti.

– Igen.

– És mit hagysz itt nálunk, amit feleslegesen cipelnél tovább?

– Levetettem a gyengeséget, a sebezhetőséget és a kishitűséget és a gyámoltalanságot.

– És sokkal könnyebb lett a csomagod ugye?

– Igen és mindent köszönök neked- búcsúzott a hegymászó.

Tovább indult a cél felé Rebrasz a serpák nyomában haladt felfelé. A következő város Idpa (bátorság), 3440 méteren volt. Itt legfőképpen serpák laktak, de volt közöttük egy sámán. Rebrasz szállása a sámán házában volt. Az öreg varázsló nagyon kedves volt hozzá, a hegymászó rengeteget tanult tőle.

-Remélem egészen nyárig itt maradsz. Még bátorságot kell gyűjtened és itt kell hagynod pár csomagod. Ennyi teherrel sosem fogsz felérni a csúcsra, ahová igyekszel. Rebrasz egészen nyárig maradt.

Itt is segített a serpáknak a földművelésben és segített az állatok körüli teendőkben is. A délutánjait a sámánnal töltötte, legtöbbször sétálgattak a falu körül. Szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogyan a tea- és rizsültetvények a ringó búzatáblákkal váltakoztak. Rebrasz nagyon megszerette az itt élő embereket és rengeteget tanult a sámántól.

Eljött a július 12 fok volt, éppen ideális idő a továbbhaladáshoz.

– Azt hiszem holnap elindulok – mondta a hegymászó a sámánnak.

– Biztosan készen vagy rá? Nagyút áll még előtted, még majdnem 5000 méter. Elég bátorság van benned ehhez?

– Igen elég bátor vagyok.

– Már nem csak azt hiszed, hanem tudod is?

– Igen tudom.

– És miket hagysz itt nekem?

– Amiket megbeszéltünk mester. Itt hagyom a gyávaságot, a félelmet, a bánatot és a magányt.

– Az utolsó csomagod érdekes? A magányt miért hagyod itt nekem az Idpa (bátorság) falujában?

– Azt mondtad nekem, hogy hagyjak itt mindent, ami elveszi a bátorságomat. Hát a félelem elveszi, a bánat is és a magány is. Ha érzem és cipelem a magányt, bátortalannak érzem magam a következő lépés megtételéhez. Mert eltántorít a tudat, hogy egyedül vagyok.

– Akkor hagyd itt fiam. Jól teszed.

Megölelték egymást és a sámán elbúcsúzott a hegymászótól.

Rebrasz sokat haladt felfelé. Nyáron az idő elég csapadékos volt, sokszor nagyon elázott, de volt benne elég erő és bátorság, hogy továbbhaladjon.

A következő és egyben az utolsó falu, ahová érkezett már havas tájon feküdt. Az itt lakó tibetiek alakja már más volt, mint a hegy lábánál élő embereké. A válluk széles, termetük nagyobb, de a nyugalom az arcukon és a kedvesség a tekintetükben semmit sem változott.

Rebrasz nagyon kimerülten érkezett a faluba ami 5500 méteren feküdt. A lélegzés, útja vége felé haladva egyre nehezebbnek tűnt neki, minden lélegzetvétel olyan érzés volt a tüdejében, mintha a mellkasán menne be a jéghideg levegő, ami a tüdejében porrá égne, a füst pedig a hátán szállna ki.

A falu neve Mang-du thosz pa (bölcsesség) volt.  A szállásadója Rebrsznak a láma volt. Mang-du thosz-pa lámája, akiről a falu a nevét kapta, ő volt a bölcs, aki sokat hallott.

A hegymászó nem kergette az időt. Nem időre akarta megmászni a hegyet, semmiféle csúcsot nem akart megdönteni, csupán fel akart érni a hegy tetejére. Sok tennivalója volt a lámának a hegymászóval de, a hegymászónak is akadt tennivalója a bölcs háza körül. Rengeteget segített neki a kerti munkákban és a láma cserébe, a lelkében végzett kemény munkát.

– Te ma kigereblyézted a kertemet, én pedig kigereblyézem a lelkedet.-viccelődött a hegymászóval a láma. Sokat nevettek rendszerint, a bölcs nagyon vidám ember volt, minden nap sétáltak a hóban, a kertekben és a házak között, Rebrasz légzése lassan helyreállt.

Eltelt egy év. A hegymászó nagyon nehezen vált meg a bölcstől, aki nagyon jó barátja lett.

– Szeretném, ha a csomagjaid háromnegyedét itt hagynád nekem, mert ugyan sok csomagot raktál már le az előző falvakban, de még mindig sokat cipelsz.

– Jó. Itt hagyom neked, a tudatlanságot, az akaratosságot, az önzőséget, a mohóságot, a haragot, fájdalmat, a csalódást és a boldogtalanságot.

– Látod mennyi felesleges dolgot cipeltél? Mennyivel könnyebben juthattál volna el ezek nélkül a dolgok nélkül idáig. De nem baj fiam jobb később megválni ezektől a csomagoktól, mint soha.

-Mester leszek olyan bölcs valaha, mint amilyen te vagy?

– Hagyd itt fiam a kíváncsiságot is. Ne az vigyen a célod felé soha. Jobban érdekeljen és jobban értékeld és élvezd a célod felé vezető utat, minthogy a kíváncsiságod mindig, csak hajtson a cél felé.

A hegymászó otthagyta a kíváncsiságot is és továbbhaladt a csúcsra felfelé.

Rengeteget mászott Rebrasz, gyorsabban és könnyebben haladt a cél felé, de volt, hogy könnyebben ment és volt, hogy nehezebben ment az út. 7990 méteren megakadt. Nehéz volt még az az egy nagy csomag, ami nála volt.
Tudta, hogy ezt is el kell dobnia, ahhoz, hogy felérjen a 8000 méteres csúcsra.
Eldobta.
Eldobta az utolsó csomagját, ami a legnehezebb volt.
Eldobta a múltat.

Minden fájdalmát, rossz neveltetését, beidegződését, negatívságát, csalódottságát, félelmét, mindent lehajított magáról, amit a múltjával együtt cipelt. A tibeti, a sámán és a láma egyszerre mosolyodtak el a kertjükben, amikor érezték a talpuk alatt a föld remegését. Tudták, hogy a hegymászó eldobta a legnehezebb csomagot. Megtanulta a tanokat és így feljut majd a csúcsra.

Rebrasz azt megtanulta a serpáktól, hogy nem a csúcsot kell meghódítani, nem a fehér hegy teteje ott fenn a lényeg, hanem a látvány, ami a lábad elé terül. Mintha minden hegy megadná neked magát, ott hevernek a lábaid előtt, mintha arra hívnának, hogy könnyű egyszerű szökkenéssel ugorj egyikről a másikra.

Rebrasz kitűzte a zászlaját a Szkjid-pa (boldogság)  csúcsára és mielőtt leült volna, levette a csomagjait.
Levette a vizet, élelemet, meleg ruhákat, váltás ruhákat, a köteleket, kötélgyűrűket, karabinereket, beülőket, hevedereket,ereszkedő eszközöket és a kötélzsákokat.