A hiszti

Imádom azt az érzést, amikor 8 óra munka után beérek a bölcsődébe és közlik velem, hogy a kislányom délután nem aludt. Lehajolok és egy bedagadt, zavarodott, üres szempárral találom magam szemben. Remek! Gondolom magamban és akkor kezdődhet a második műszak. ( Ami sokkal fárasztóbb, mint az első, amit munkával töltöttem.)
Elviszem a Jégbüfébe, enni egy kis süteményt, hátha békében haza tudunk majd utána menni. De persze nem elég egy sütemény, kéne az összesből egy falat. Kitessékelem a cukrászdából, majd ő kint a kirakatra kenődik, mint egy szédült muslinca a szörpös pohárra. Vergődik, üvölt figyelik a Jégbüfében lévő emberek, a 7-es buszra várók, én meg tanácstalanul nézem, ahogy lefolyik a kirakatról és belehempereg 8 ezer galambszarba.

A gyerekem helyett a körülötte bámészkodó emberek arcát figyelem.
Miről árulkodik vajon a tekintetük?

A gimnazista lány arcáról, aki épp az elnyomott dekkjére gyújt, az a mondat üvölt:
„ Soha nem szülök ”.

Egy nagymama szigorú arca a jégbüféből azt mondja:
„Olyan, mint az unokám, egy jó nagy pofon kéne neki, hogy észhez térjen”.

Egy jóképű 35 év körüli férfi arcáról ezt olvasom le:
„ Jézusom, mi ez a gyerek? De a muter egész jól néz ki.”

Egy talpig Zarában lévő 40-es üzletasszony elégedett mosolya mögül ez kiabál:
„ De jó, hogy nem szültem. Kellene ez nekem? Nem. Beugrom hazafelé a butikba és veszek még egy cipőt.”

Körbenézek az emberek zöme a földön pörgő gyermekemnek a látványától nevetésben tör ki, mások sajnálnak és vannak, akik kíváncsiak. 

Na ezt az anyuka vajon, hogyan oldja meg?
Megoldom, mivel ki oldja meg, ha nem én?
Bár eljátszom a gondolattal, hogy felszállok a 7-esre és megkérem a sofőrt, hogy vigyen a Holdra, de nem teszem meg.
Felveszem a gyereket aki ezért arcon csap, ez mindenkiből egyöntetű döbbenetet vált ki, majd a hónom alá csapom, mint egy esernyőt (egy vergődő, kalimpáló, üvöltő esernyőt) és elindulok.
Nevetek, mert ha nem nevetnék akkor földhöz csapnám, vagy letuszkolnám az egyik csatornába. De a mérgemet és a dühömet nevetésbe fojtom.
Megjött a busz, a közönség felszáll, én meghajolok, a gyerek meg a Kígyó utca végére már észhez tér.

Amikor hazaérünk a hűtő előtt újabb, drámaszakkör következik.
Nem engedem meg, hogy beüljön a hűtőbe.
Érvelhetek én egy 2 és fél évesnek, vesegyulladással, húgyhólyaggyulladással, kékre fagyással nem ért belőle semmit, sőt már nem is hall.
Ahogy vergődik a hűtőszekrény előtt, pont olyan, mint egy félig lecsapott légy.
A tekintetem felszalad a hűtőre és a tetején meglátom a légycsapót.
Elképzelem, hogy leveszem és módszeresen lecsapom, elkenem a padlón ezt a nagy hangos legyet, de persze nem teszem meg. Hanem nagyon elkezdek röhögni a jeleneten, amit elképzeltem.

Több olyan szituációval és hisztériás rohammal ajándékozott meg a gyermekem, amikor a tarkómról indul el a feszültség és a verejték.
Tudom, hogy lesz még ilyen és azt is tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Mit írnak ezekről a pszichológusok? Nézzük a kedvencemet Vekerdyt?

„ Hamar eljön majd az idő, amikor azt, hogy „ nagyon kitartó ”, fontos erénynek fogjuk tekinteni (vagyis tekintenénk, ha nem törnénk le túl korán és túl sokszor a kisgyerekek kitartó akaratát).
A hiszti közben persze hogy nem lehet megbeszélni semmit. Ilyenkor talán a legjobb, ha felvesszük, és mutatunk neki valamit, elterelve a figyelmét.
Szerintem a bocsánatkérés és az ígéret nemcsak hogy nem fontos, de kifejezetten káros, hiszen az ígéretét nem fogja tudni betartani, és bocsánatkérése az esetek nagy részében nem őszinte (így tehát érzelmi képmutatásra, hazudozásra neveljük, ami növelheti esti szorongását).
Azért eleve betarthatatlan az ilyenfajta ígéret, mert a dolog nem rajta múlik, nem az ő tudatos elszánásán.
Mint mondani szokták: a kisgyerek „ szubkortikális lény ”. A kortex: kéreg. Az agykéreg. A gátlások és a tudatos önszabályozás székhelye is. Az agy kéreg alatti része – a szubkortex – az érzékletek és érzelmek elsődleges székhelye, és egyben energiaközpont, ő adja az agy kérgi részének működéséhez is az energiát. A kisgyerek azért szubkortikális lény, mert ki van szolgáltatva saját, kéreg alatti impulzusainak. Az áradó szeretet is ilyen szubkortikális impulzus, és lám, milyen jóleső…
Ebben az időszakban helyes néhány fontos dologhoz ragaszkodni, de nem érdemes a „következetességet” magáért a következetességért gyakorolni. Ranschburg tanár úr szavával élve: az alku sokkal hatékonyabb, mint a szigor.”

Az én gyerekemet nem lehet megnyugtatni és hatni rá hiszti közben, mert a hisztériától úgy van megfeszülve mindig, mint egy felhúzott íj.
Sőt a múltkor produkált egy mester fokozatú jóga pózt, a talpával érintette a tarkóját, mert annyit kérdeztem, hogy kell e neki májkrémes kenyér.
Azt is mondják pszichológusok, ha nem lehet megnyugtatni, akkor zökkentsük ki a hisztiből, legyünk rafináltabbak, mint ő, járjunk túl az eszén, majd a legfontosabb, hogy ne tartsuk a haragot.
Ezzel párhuzamosan csengenek a fülemben a rokonok tanácsai: tedd büntetésbe, menjen a kiságyba, csapj a fenekére, húzd meg a haját, öntsd le vízzel, hideg zuhany, igen a zuhany, itt már csak az segíthet.

Az, hogy Vekerdyre vagy rájuk hallgatok, attól függ éppen mennyire vagyok fáradt.
Van e energiám és kapacitásom túljárni az eszén, vagy csak épp arra telik tőlem, hogy meghúzzam a haját. De az biztos. A hideg zuhany túl drasztikus nekem (működik ugyan, mert kizökkenti), de túl erős reakció egy hisztire és ráadásul nekem plusz munka átöltöztetni. Meg ugye a CBA-ba meg a Jégbüfénél nincs zuhanyzó.
A hajhúzás, fenékre csapás utcán eléggé cikis, meg amúgy is hatástalan. Így maradok a bevált módszeremnél. Ha van erőm és ő is vevő rá megpróbálok hatni az eszére (amiből sajnos még kevesebb van neki, mint akartból), ha pedig nem is hall és nem is lát már a hisztitől, csak nevetni tudok tehetetlenségében ahelyett, hogy bántanám és várni, hogy egyszer majd felnő.
És jobb, hogy a nevetés mellett döntök.
Nem fenyegetem, hogyha hazamegyünk kiporolom a fenekét, vagy büntetésbe megy majd ezért, vagy nem mondok olyat, hogy mindjárt szétszedlek…

Minek mondjak ilyet? A félelemtől, nem lesz kevésbé akaratos, maximum lenyomom vele, mint egy kutya fejét. Ő pontosan tudja, hogy nagyobb vagyok és ha arról van szó rácsapok én a fenekére, ha megérdemli, de nem akarok félelmet kiváltani belőle. Ne a félelemtől és a haragtól legyen tisztába azzal, hogy ki parancsol. Máshogy kell kivívni ezt a pozíciót. A biztonsággal. Arra hallgat a gyerek és azt fogadja el „ vezetőjének ”, aki mellett biztonságban érezheti magát és azt, aki nem fél tőle. Biztonságot ad az erő, a bátorság, az elfogadás,a szigor, ha az ő épségéről van szó és a rendszer. A rendszeres vacsora együtt, a rendszeres esti rituálék, fürdés, mese, birkózás. Ez adja nekik meg a biztonságérzetet.

Kaffka soha életében nem bírta megenni a halat, mert amikor rosszat csinált az apja magához húzta és a fülébe súgta, hogy „ mindjárt széttéplek, mint egy halat ”.
Kaffka utálta a halat és el is képzelte mindig, ahogy az apja ezt megteszi, mivel mindent el tudott képzelni az apjáról, mert nagyobb, hatalmasabb és erősebb volt, mint ő.
Félt az apjától, rettegett és ez nem párosul a bizalommal és a szeretettel.

De nincs recept. Nincs recept a hisztire. És nincs recept a gyerekekhez.
Mindegyik másmilyen.
De egy biztos, a gyermek a család tükre és mivel egy család olyan, mint az Anya, így az Anya tükre leginkább.
Lehet olvasni pszichológusoktól, meg lehet hallgatni a család bölcseit, el lehet fogadni tanácsokat, ezek nem ártanak, de a legfontosabb a megismerés.
Ismerjük meg a saját gyermekünket, szakítsunk erre időt és fogadjuk el olyannak, amilyen, szeressük és próbáljuk meg megérteni. A hisztéria lehet, hogy minket idegesít és kellemetlen, de gondoljunk abba bele, hogy neki milyen szörnyű lehet. Hogy feszenghet belül és mennyire megviselheti őt az, hogy mi nem értjük az ő akaratát.
Amikor pörögnek a földön, nevessünk rajtuk, nevessünk velük és tanuljunk!
Tanuljunk a gyermekeinktől, hiszen ők a legnagyobb mestereink.