“Legyetek jók, ha tudtok!”

Az életben rengeteg alkalommal kerülünk olyan helyzetbe, amit igazságtalannak érzünk.
Ilyenkor tesszük fel ezeket a kérdéseket:
„ Miért pont velem történik mindez?”
„ Mit tettem, amiért ezt érdemeltem?”
„ Miért kapom ezt a sorstól?”
Azt már kevesebben kérdezzük meg magunktól, hogy „mi az amire az élet most tanítani akar” ?
Mivel bármilyen hihetetlen is, az élet egy amolyan tanulmányi út, ami tele van leckékkel és feladatokkal.

Van egy világszerte ismert olasz film a „Legyetek jók, ha tudtok”.
A film is és a cím is nagyon sok mondani valót rejteget.
Legyünk jók, ha jók tudunk lenni.
Ugyanis jónak lenni, nem könnyű.
Mindig van valami amitől eltántorodunk. És nem csak a tévutakra, a rossz vonzalmára, vagy a csábításokra gondolnék. Hanem a bennünk lévő jónak a megtartására arra, amivel minden ember a világra születik.
A jóság egy drágakő az emberbe rejtve, ami az élete során vagy úgy csiszolódik, hogy gyémánt lesz belőle, vagy elfeketedik, mint a szén.

A jóságunkat akkor is elveszítjük, ha engedünk a rossz csábításának de ez túl relatív, mivel mindenki mást gondol jónak és rossznak.
Viszont amikor valami rossz történik velünk az életben, akkor könnyen elveszíthetjük a bennünk lévő jóságot.
Történik valami megrázó, valami igazságtalan, valami ami úgy fáj, hogy szinte kirágja a szívünket a testünkből. Ilyenkor nehéz jónak maradni. Nehéz nem engedni utat a rossz gondolatoknak, a bosszúnak, az átkoknak.
Ha meghal valaki akit szeretünk sokan átkoznánk az Istent, vagy az orvost, vagy a balesetet okozó autó sofőrjét.
Ha kirúgnak valakit a munkahelyéről, átkozná a főnököt, a kolléganőt, a rossz akarót.
Ha elhagynak valakit átkozná az addig szeretett nőt, vagy a szeretett férfit.
Ha megcsalnak valakit átkozná a csábító nőt, vagy a csábító férfit és átkozná azt is aki átverte.

Bosszút állnánk a rossz tevőn, a fájdalmat okozón, a szívet darabokra törőn.
De kik vagyunk mi, hogy ezt megtegyük?
Erre nincsen semmiféle felhatalmazásunk, mi nem szolgáltathatunk igazságot, csak a jóságot kell nekünk magunkban körülölelni és minden egyéb rossz gondolatot pedig elengedni.
Az élet ott vesz el és ott ad, ahol nem is számítanánk rá.
Ha minket valaki pofon vág és mi visszaadnánk (hiszen az a legkönnyebb) gondoljunk arra, hogy egy folyóba nézünk és a mi arcunk tiszta és szép- hiába a miénken csattant a tenyér- viszont annak, aki a pofont adta, vörösen izzik az arcán a kézlenyomat és viszi magával tovább.

De a rossz akaratot és az átkokat úgy is el lehet képzelni, mint a nehéz, hatalmas ágyúgolyókat.
Amint kimondjuk őket és tápláljuk a haragot, ezeket az ágyúgolyókat a lábunkra kötjük.
Ezekkel nehéz a továbblépés, a jövő felé haladás. És ezek feketítik el bennünk a jóságot.

De egy zen tanmese nálam ezt sokkal jobban megfogalmazta.

Tanuljunk hát belőle és legyünk jók, ha tudunk!

„Élt egyszer egy idős zen mester, aki nemcsak a meditációban, hanem a harcokban is jeleskedett.
Már öreg volt, de mégis le tudta győzni a kihívóit. Híre elterjedt messzi földön és sok tanítvány jött hozzá.
Egy nap egy kételyes hírű, dölyfös, fiatal, erős harcos érkezett a mester falujába és azzal kérkedett, hogy Ő majd legyőzi az idős zen mestert. A fiatal harcos általában megvárta, hogy az ellenfele tegye meg az első lépést és megfigyelte támadója harcmodorát, gyengeségeit és aztán kegyetlenül kihasználva ellenfele gyenge pontját villámgyorsan lecsapott.
Eddig minden párviadalból győztesen került ki.

Az idős mester elfogadta a kihívást a harcra.
Ott álltak egymással szemben és a fiatal harcos sértéseket és gúnyolódásokat vágott az idős mester fejéhez.
A zen mester csak állt csendesen és tekintetét a gőgös harcosra szegezte szelíden.
Amikor a fiatal látta, hogy sértegetéssel nem ér el semmit köpködni kezdett, majd pedig átkozódni.
Az idős bölcs meg sem moccant csak állt türelmesen.
Órák teltek el így.
Végül a harcos semmi újat nem tudott kitalálni és megsemmisülten állt a zen mester előtt.
Érezte, hogy alul maradt és elismerte a vereséget.

A „harc” végezetével a tanítványai körbevették az idős mestert és így kérdezték?
– Mester, hogy tudtad elviselni ezt a sok gúnyt, sértegetést és átkozódást?
Erre a Mester így felelt:

– Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?”