Suttogók

Kellemes tavaszi szél fut végig a Veres Pálné utcában az asztalunkon, ahol Micivel üldögélünk.

Szeretem ezt a helyet, mert régi értékeket hordoz magában. Egy régmúlt hangulatot áraszt, ami nyugodtsággal és boldogsággal tölt el.

Pont olyan ez a hely, mint az az ember, aki megmutatta nekem.

Mici mogyoróbarna hajába aranyszálakat csempész, a lemenő nap sugara.

Ez olyan szép, hogy szinte nem is figyelek arra, amiről beszél.

De látom, hogy dühös, indulatos.

Mert amikor indulatos és dühös hatalmas szempillái szűkre szorulnak a barna szeme körül, összeráncolja a szemöldökét és kipirosodik a szája.

Fontos dolog lehet ez, ami így felbosszantja.

– Szóval odahajolt és megcsókolt. És jegygyűrű volt a kezén. Erre megkérdeztem: ne haragudj, de ugye az egy jegygyűrű a kezeden, ha nem tévedek? Mire ő azt felelte: igen, de válófélben vagyok és amúgy sincs odahegesztve az a gyűrű.
Egyszerűen hányingerem lett. Fizikálisan vagyok rosszul ezektől az emberektől. És még sokkal jobban rosszul vagyok azoktól a nőktől, akiket ez a gyűrű nem zavar. Mások meg azt mondják, hogy le vagyok maradva és egy régi világban élek. Hát, tudod mit mondok – dühösen rágyújt egy cigarettára – azt mondom, hogy inkább maradok akkor a saját elmaradott régi világomban, mint ebben a világban, ahol nincs együttérzés a nőkben és szolidaritás.

– Semmi sincs azokban a nőkben, akiket ez nem zavar. Semmi. Se alázat, sem együttérzés, sem kollektív női tudat, még félelem sincs. Legalább félnének. De nem félnek, mert még félni is gyávák, ahogy gyávák egy normális kapcsolatban létezni, gyávák azt minden jó és rossz pillanatával megélni.
Mert ők a rossz szerencsejátékosok, félnek kockáztatni ezért tét nélkül játszanak. Csak suttognak. Még hangjuk sincs. Se arcuk, se lényük se lényegük.

Elválunk Micivel. Későre jár.

Én még beülök egy másik helyre a rakparton, írni.

A mellettem lévő asztalnál ül egy férfi és egy nő.

A férfin jegygyűrű van, a lányon nincs, aki jóval fiatalabb, mint a férfi.

A férfi izgatottan pillant néha az órájára, a telefonját nem veszi elő, csak a zsebéből kihúzogatva nézegeti.

A lány mindent kirak az asztalra, olykor-olykor harsányan villog a beszélgetésükbe egy másik, virtuális beszélgetés.

Nincsenek titkai. Hogy is lennének, hiszen ő maga a titok.

A lány ügyetlenül és kétségbeesetten próbál a férfival közös múltat kreálni “az emlékszel arra, amikor mi”- vel kezdődő mondatokkal, a férfi meg csak zavarodott perszékkel válaszol.

A nőknek nem elég a nemi vágyak kielégítése, nekik ragaszkodás kell, ha jövőképre nem is legalább múltra, vagy valamire támaszkodniuk kell, amikor építik az önmaguk hitegetésére készülő várat.

A férfi persze nem emlékszik. Nem emlékszik semmire, csak a katartikus állapotra, amiket a lány okozott, a titkolózással, a hazugságokkal, az újdonsággal és az izgalommal.

Sajnálom a lányt, mert olyan fiatal, mint én vagyok, de a szíve mélyén van valami borzalmas mocsok, amit nem tud tisztára mosni.

Sajnálom, mert nem tudja, milyen a napon állni, nem pedig az árnyékban nem tudja, milyen érzés a bátorság, amikor úgy dobod bele egy kapcsolatba mindened, mint az összes pénzedet az utolsó körbe a pókerasztalnál.

Kockáztatsz és ha nem csalnak, akkor is távozhatsz győztesen, ha nem nyersz. Mert legalább bátor voltál és megpróbáltad.

Ha csalnak, hát az egy más dolog. Akkor borítanád az asztalt, torkokat vágnál a kártyalapokkal, mert tisztességtelennek és legfőképpen méltatlannak érzed a helyzetet.

Persze a férfi sem felmentendő, de az egy másik dolog. Az egy másik téma, másik gondolatmenet, hogy ők mit miért követnek el, hosszú tartalmas oldalak lehetnének azok is.

De itt most a kollektív női együttérzésről van szó.

A tudatosságról, a kérdésekről.

Miért jó ez egy nőnek?

Nyilván önbizalomhiányban is szenvednek a suttogó nők, hiszen nem mernek szemtől szembeni kapcsolatot létrehozni egy férfival, önértékelési probléma miatt elég nekik a szeretői státusz.

Nekem nem lenne elég. Nem lenne elég, hogy lopott órákat kapok, borostás arcot, kapkodást, titkokat.

Hogy Micikém szavaival éljek, ” ha az erkölcseim megengednék azt, hogy szerető legyek, (ami szinte kizárt) az egóm nem engedné meg”.

Lehet, ezek a lányok attól már jobban érzik magukat, hogy valakitől lopnak, lopják valakinek férjét, a családfenntartóját, az apját, mert ez simogatja az amúgy is alábecsült egójukat.

Lehet, hogy azoktól a sérülésektől nő az önbizalmuk, amiket okoznak.

A bélyegektől, amiket a nőtársuk homlokára nyomnak. A „szégyenbélyeg”, amit a megcsalt nő úgy gondol, hogy mindenki lát. Látja a szomszédja, az anyja, a kollégái és szeretne a föld alá bújni. Mert még ő van szégyenben.

A suttogóknak jó az árnyék és a hangtalanság, de a legjobb a végső, elmaradhatatlan beteljesedés, az áldozattá válás.

Legtöbbször azt hiszik, hogy ők az áldozatok, sajnálatot, megértést együttérzést várnának el másoktól, miközben számukra ezek ismeretlen érzések.

De nem kaphatják meg.

Nem kaphatják meg ezt senkitől. Se barátoktól, sem családtagoktól.

Hagyni kell őket elvérezni a saját gyengeségükből és önzésükből felépített golgotájukon, hagyni őket az áldozat szerepében fetrengeni addig, míg rájönnek, hogy ebből az ócska színházból, ahol ők a színészek és ők a rendezők, már mindenki hazament és ők pedig már nem is léteznek.

Soha nem is léteztek.

Csak suttogó árnyak voltak, teljesen jelentéktelen botlások, félreértések, tévedések.

Mindenkit megcsalnak.

A hűtlenség, nincs tekintettel, korra, vagyonra, szépségre, odaadásra, kedvességre, semmire.

Mindenkivel megtörtént.

Ki-ki a maga módján dolgozza fel. Vannak elegáns és kevésbé elegáns feldolgozási módok.

Frida Kahlo, hűtlen Diegója mellett ő maga is csapodárrá vált, pedig eredendően tisztességes feleség lett volna.

Agatha Christie, igen egyedi módon reagálta le, férje hűtlenségét. Beült az autójába és 11 napra eltűnt.

Az autót megtalálták egy út szélén. Mindenki azt hitte, meghalt. Mentek a találgatások arról, hogy öngyilkos lett, vagy megölte a férje? Pont, mint a regényeiben.

Nem.

Eltűnt feldolgozni az elárulását egy szállodába, ahová a férje szeretőjének a nevén jelentkezett be, ezért nem tudták, hogy ki ő valójában. Stílusos, meg kell hagyni.

Aghata, mellesleg biztos volt benne, hogy van a pokolban egy külön bugyor, ahová azok a nők kerülnek, akiknél megnyugvást találnak a kapcsolatukból éppen kimenekülni, vagy kikacsintani vágyó férfiak.

Müller Péter azt mondja, hogy ha a megsebzett nőn felülkerekedik a bölcs nő, akkor meg tud bocsájtani. Mert a bölcs nő tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy szövetség, köztük és a párjuk között.

Én pedig azt mondom, ha kap esélyt egy nő a megbocsájtásra és az önbizalma és az embersége nem sérül meg annyira, hogy meg tudjon bocsájtani, akkor megbocsájt és igen, valóban a szövetség miatt teszi ezt meg.

Viszont, ha egy nő nem kap esélyt arra, hogy megbocsájtson, akkor be kell látni, hogy soha nem is létezett az a szövetség.