A szárny nélküli angyalok

Teljesen elveszik a jóság, a nagyváros arctalan tömegében, ahol akkor is leszegett fejjel megyünk tovább, ha valaki csak azt kérdezi, mennyi az idő.
De járnak köztünk szárny nélküli angyalok.
Megbújnak egy halas pult mögött, egy virágüzletben, egy presszóban, a metró aluljáróban, a patak parton. Vannak ők, de csak az tud a létezésükről, aki hagyja, hogy számára létezzenek. Aki képes látni őket, aki nyitott az angyalokra.
Én magam is próbálok angyal lenni, de látom, hogy nem mindenki számára válhatok azzá. Van, aki észre sem veszi a segítő kezet, a jóakaratot, mert annyira elmerül a bezárkózott, korlátolt világában.

Ismernek, ahol lakom.
Ott lakom évek óta.
A Fővám térről szoktam hazacipelni a karácsonyfát, amit amióta egyedül nevelem a lányomat egy kihívásnak tartok, pontosabban egy lécnek, amit meg kell ugranom. Sok ilyen léc van egy egyedülálló anya életében, legyen szó bármiről. Bizonyítani kell magunknak, hogy megy ez, és még mehet az a léc feljebb is.
Amikor megszerelem a wc-t, vagy kidugítom a lefolyót, úgy érzem magam, mint egy bokszoló világbajnok, aki KO-val győzött. Mit nekem lefolyó, villanyszerelés, vagy fafaragás, elbánok én veletek. Persze utána, amikor leülök bekrémezni a kezem, vagy beraktapaszozni, arra gondolok, hogy azért jó lenne, ha ezt megcsinálná más. De megcsinálom én is, és nem azért, mert elférfiasodtam, hanem azért, mert ha kell, arrébb tolok egy hegyet, ahogy az anyám is arrébb tolt, nem egyet, de ha megtehetem, persze szívesebben vállalom a női szerepeket.

Szóval a nyakamig behúzott télikabátban nézegettem a fákat a Fővám téren, ahová éppen csontvelőig hatoló, jeges szél érkezett a Duna felől.
Azt a fát kerestem idén is, amelyikbe első látásra beleszeretek.
Anyagi okokból a normand fenyőkre nem is nézek. Szeretem a másfél – két méter közötti, dús fákat – lehet, saját alkatomból kiindulva szimpatizálok velük-, és most is egy 170 cm körüli tömör, fiatal, büszke, lucfenyőbe szerettem bele.
Két fiatal fiú volt az árus. Az arcuk és a kezük, szárazra és pirosra volt fagyva, a hidegtől. Szívták a cigit, és toporogva álltak egymás mellett.
Kedvesen, mosolyogva szólítottak meg:

– Miben segíthetünk!

– Hát fát szeretnék. Mennyibe kerülnek?

– Ilyen szép lánynak, a lucnak 5000 métere, az ezüstnek 6 a normandnak, pedig 7000 forint- sorolja fel, a még bókkal kikalkuláltan is irreális árakat az egyik fiú, miközben remegő piros kézzel a cigarettájába szív.

– Igazából jó nekem a luc, mert az illatos, és már ki is néztem egyet.

– Mutasd, melyik az – és a fiú követ, a hőn áhított fám felé.

– Szép kis dús, jó választás.

– Mennyi?

– Hát ez a fa, akkora, mint én vagyok, az 175 centi kb, legyen 7500.

– Jézusom, az nagyon sok.

– Jó, legyen 7.

– 5-6000 forint volt nekem a lélekhatár.

– Jó 6000-ért odaadom, de csak mert nincs itt a főnök. Jössz Peti? Ez a fa lesz- kiabál oda a másik fiúnak, aki egyből intézkedni kezd, amíg én fizetek.

– Kész- érkezik Péter, a „behálózott” fámmal.

– Tessék! Ezt te viszed haza?

– Igen!

– Urad?

– A Teremtő? Ja, hogy úgy. Az nincs.

– És te akarod hazavinni – értetlenkedik Péter.

– Igen! Évek óta én hordom haza.

Látom, ahogy a fiatal fiú megsajnál. Végigfut a szemén valami, ami tele van együttérzéssel, emlékkel és sajnálattal.

– Hol laksz?

– Három sarokra innen, ott amellett a kis fehér templom mellett- mutatom Péternek, a Váci utcai fehér templomtornyot- simán elbírom odáig.

– Elviszem neked. Szétmegy a kabátod, kesztyűd sincs, és azért nehéz ám.

– Nem kell! Ne fáradj! Tényleg elbírom – szabadkozom, pedig az ajánlata, így szerdán este 7-kor igazán kecsegtető.

– De elviszem! Gyere! Elkísérem a szép hölgyet és jövök- kiabál oda, a másik fiúnak, Péter.
– Köszönöm szépen, nagyon rendes vagy.

– Áhh semmiség, örülök, hogy mozgok egy kicsit, mert megfagyok. Ma már elvittem egy nagyon idős házaspárnak is a fáját a Veres Pálné utcába, mert olyan öreg volt a bácsi, hogy azt is nehezen néztem ki belőle, hogy megéri a karácsonyt, nem, hogy felvisz egy fát a 4. emeletre. Olyan aranyosak voltak, hogy ennyi idősen is fát állítanak, hát segítettem.

– Nagyon rendes vagy. Nem fagytok meg itt egész nap?

– Jajj ne is mond. Néha beülünk a kocsiba melegedni, de az se segít túl sokat. Ma 12 forró csokit ittam a Burger Kingből, és 6 kávét.

– Borzalmas hideg van. Itt is vagyunk – állok meg a kapualjban.

– Hova rakjuk?

– Én ide szoktam, a pincelejáróhoz.

– És ki fogja ezt befaragni neked?

– Hát én.

– Láttad, hogy milyen vastag a törzse? Hozd ki a talpat, megnézem.

Beszaladok a lakásba, esze ágában nincs utánam jönni, vagy benézni. Leül a lépcsőház lépcsőjére és a lába közé veszi a fát. Kiviszem neki a talpat.

– Látod ezt? Mennyit kell faragni? Na, hozz egy fejszét meg egy kalapácsot!

– Hogy micsodát? Tudok adni egy kést és egy kombinált fogót.

– Nincs húsklopfolód?

– Nincs.

– Jó, akkor hozd, amid van.

Nekiáll, a lehetetlen eszközeimmel befaragni karácsonyfát a talpba. Közben beszél.

– Szívesen megcsinálom, legalább élvezhetem a társaságát egy ilyen szép hölgynek.

– Köszönöm szépen, de most igazán nem vagyok szép. Egész nap dolgoztam.

– De szép vagy. És miért vagy egyedül? Vagy inkább mióta? És mennyi idős a lányod?

– Köszönöm. Több, mint 3 éve nevelem egyedül, 4 és fél éves, és azért nincs senkim, mert még nem találtam olyan embert, akivel szívesen hazacipeltetném a fámat és befaragtatnám vele.

– Tessék! Itt vagyok, én- nagyot nevetünk, érti, hogy miről beszélek, hogy nem találtam még olyas valakit, vagy nem is keresek, akivel megosztanám a karácsonyunkat.

– És te mindent megcsinálsz kettőtöknek?

– Hát mire gondolsz? Halászlét nem főzök, azt az anyukám és a nagymamám, de mindent, igen. Fát díszítek éjjel, mert az angyalok ugye éjjel feldíszítik a fát, általában ez a faragással együtt 4 órába telik, főzök, és mindent csinálok, amit más családok és más anyák, akiknek van férjük. Mi is család vagyunk, csak kéttagú.

– Nagyon jó lehet. Sosem volt családom. Ma is már végeztem, de nincs kihez hazamennem. Anyám volt, de nem tudom minek. Soha nem díszítettem fát, és most faragom életem első fáit, mert eddig nem volt mit faragnom. Van egy testvérem, őt nagyon szeretem, neki veszek valamit és együtt leszünk karácsonykor, ahogy szoktunk, eszünk és berúgunk.

– Vigyázz, el ne vágd, a kezed nem érdekes, ha eltörik a kés, vagy a fa, vagy bármi, csak a kezednek ne legyen baja- nagyon sajnálom, ahogy küzd a fával, szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik, belefaragni a talpba,ezzel késsel és a fogóval.

– De aranyos vagy! Érdekel, hogy elvágom e, a kezem? Soha nem érdekelt ez senkit.

Ahogy ott ül a hideg lépcsőn és faragja a fát, meglátom a szárnyait.
Ő egy angyal.
Tele szeretettel, jósággal és odaadással.
Az a fajta angyal, akinek az élet, mindent elkövetett, hogy letörje a szárnyait.
Nyomorította egy rossz anyával, egy rossz családdal, rossz munkával és élethelyzettel. Mindössze 24 éves és tele van fájdalommal, mégis angyal tud maradni, mert úgy ragadt bele a szívébe a jóság, ahogy a fenyőgyanta a fa törzsébe..

Van, hogy az élet próbára teszi az angyalt, hogy letépi e a szárnyait, ő még nem tépte le.

Nálam is sok mindet elkövetett már a sors, hogy letörölje a mosolyomat, de nem sikerült neki. Van, akit edz, mint a vasat, van, aki elé mindent oda dob. Kinek a jobb? Nem tudom.

Nekem a legjobb, mert látom az angyalokat!
Most is látom!
Itt ül előttem! Szép és fiatal, vidám, de megviselt.
És neki is jó, mert ő angyal. Könnyű a szíve és szabad a lelke.

– Kész!

– Hogyan köszönjem meg? Kiviszek neked holnap egy forró teát jó? És ezt fogadd el! Sajnos nincs nálam több- és egy gyűrött 1000-est nyomok a kezébe.

– Nem! Ne sérts meg! A teát elfogadom, ha hozol.

– Köszönöm egy angyal vagy, egy igazi angyal! Nagyon sokat segítettél- és megölelem.

Elmegy, ahogy becsapódik mögötte a kapu, leülök a helyére a lépcsőn és elkezdek zokogni. Szégyellem magam, amiért nehéznek gondolom a sorsomat, vagy az életem. Az övé nehéz és jobb ember, mint én vagyok. De nem vagyok azért elveszve, mert láttam őt, az angyalt és ezért segített nekem. Itt vannak körülöttünk, csak látni kell őket és hagyni, hogy segítsenek nekünk az angyalok. Viszek neki holnap egy teát és megköszönöm, hogy visszaadta a hitem.