Szerda este van és én egyedül vagyok.
Ritka pillanat ez anyaként.
De ma ez így alakult.
Ülök a kádban és azon gondolkodom, hogy mit csináljak, mihez kezdjek magammal.
Aludnom kéne, az mindig rám fér, de a tavasz illata úgy hívogat, hogy nem lehet neki nemet mondani. Így hát elhatározom, hogy kimozdulok.
Egy 21 éves fiú erőszakosan akarja magát rám erőltetni ma este. Ő nem akar sehova menni, csak átjönni hozzám, ismeretlenül. Sosem voltam ilyen nő, neki is elmondom, hogy ha eddig 29 éven át nem voltam az az „ajtót nyitogató” típusú lány, hát most már pláne nem fogom elkezdeni.
Persze ő nem érti, megsértődik. Más generációból jöttünk mi, nekem nem jön be a rámenőssége és az, ahogy azt hiszi, neki mindent lehet. Lehet, a 8 év korkülönbség teszi, lehet nem, de nem engedek neki, amit később sem bánok meg.
Aki találkozna velem attól félek, mert ismerem már rég és tudom, hogy birtokolni akar, aminek most még a gondolatától is inkább lebukom a víz alá.
És ott a víz alatt, a tompa csöndben, rájövök, hogy magammal fogok randevúzni.
Megmosom a hajam. A lábam ugyanolyan gondosan borotválom le, mintha fiúval találkoznék.
20 perc alatt a fürdőben, kívánatos nővé varázsolom magam. A hajam megszárítva, kiengedve zuhan a vállamra, a sminkem minimális, de elég lesz estére, felveszem a nadràgom, egy fekete felsőt és a bőrkabátomat. Indulás!
Felhívom a barátnőmet útközben, akinek nevetve mondom, hogy randizni viszem magam, de félek, mi lesz, ha összejövünk. Ő is jót nevet és annyit mond, hogy „jól teszed”.
Felkapaszkodok a várba.
Ott is a kedvenc helyemre, a Tóth Árpád sétányra.
Leülök egy padra, a tavaszi langyos szél, szinte simogatja az arcomat.
Kiveszem a táskámból a Ludányi pincészet egyik palackját és a cigarettámat.
Fent ülök másfél órát. Közelebb kell kicsit kerülnöm önmagamhoz, hiszen alig van időm magamra. Alig foglalkozom a vágyaimmal és a gondolataimmal.
Dolgozom és anya vagyok.
Nekem jut a legrövidebb hajmosás, a bekapkodott étel, a rohanás és a bénán összeválogatott, elhamarkodott ruhadarabok. Nekem jut a túlöltözöttség, vagy még decemberben is az átmeneti cipő, mert nem jutok el odáig, hogy leváltsam.
Nekem jut az 5 perc a tükör előtt és a lábujjhegyen állás, hogy lássam magam a gyerektől.
De mindezekkel együtt, egy édes élet ez, amit nem cserélnék el senkiével.
Mert nekem jut az anyaság is, a legnehezebb, de legcsodálatosabb képlet az életemben, amit minden nap újra és újra megakarok fejteni.
Szóval jól esik magammal foglalkozni most, számot vetni a dolgaimmal, a problémáimmal, a kudarcaimmal, a vágyaimmal, a jövőmmel.
Másfél óra múlva, már érzem azt, amit érezni kell egy jó randevún, hogy Egy érdekes emberrel vagyok.
Végre ledobtam magamról a mindennapokkal küzdő, egyedülálló anya ruháját, levettem az érintetlen nő hálóingjét és kiszálltam jéghideg ágyának a ráncai közül.
Érdekel az az izgalmas nő, aki voltam, és aki vagyok.
Érdekel az a kislány, aki bennem lakik és már majdnem elveszett.
Körbelengi a saját illatom, a Halászbástyának azt szegletét, amiben állok. Olyan rég nem éreztem, mert nem figyeltem rá. Nem figyeltem a kedvenc parfümöm illatára, csak megszokásból magamra fújtam, de most érzem és tudom, újra, hogy azért szeretem, mert hozzám való.
Kamasz koromban olyan idézeteket írtam a szobám falára, amikben megtaláltam önmagam. Aztán anyám eladta a házat, aminek a legfelső szobájában a radiátorra ez volt festve: ” Légy szerelmes az életbe”. Amikor utoljára léptem a szobámba tudtam, hogy ezt a mondatot magammal fogom vinni.
A könnyeim fátyolt húznak a szemem elé, ahogy nézem a lábaim előtt heverő Budapestet.
Már róla is majdnem megfeledkeztem, pedig 29 éve a barátom és nagyon szeretem.
Ahogy végigfut a szemem a Bazilikánál, eszembe jut, a lépcsője előtt, egy nagyon fiatalkori karácsonyi csók. A város minden szegletében lakik egy emlékem, többek között ezért nevezem Budapestet az otthonomnak.
Ahogy lépkedek a lépcsőn lefelé, a lámpa fényében megcsillan egy matrica a földön. Egy farkas van rajta. Egy ugyanolyan farkas, mint amilyen a nővéremnek a szobájában volt, bekeretezve a polcon. Az egyik takarítás alatt az anyám megfordította és egy mondatot írt rá a Dzsungel könyvéből: ” Soha ne feledd, hogy mi a szabad csapatokhoz tartozunk!”
Így nevelt minket az anyám, aki mindig is a szabad csapatokhoz tartozott, mi pedig az ő falkájához.
Itt pihen az egész város előttem és minden szegletébe vágyom, a Nagymező utcától a Gül Baba türbéig, mindenhová.
De már késő van, most már haza kell mennem. Elviszem ezt a lányt majd ezekre a helyekre, hogy még felidézhesse párszor, ki is az, akihez a legrégebbi kapcsolata fűzi, és mi az, amit még rendbe kell tennie önmagàval.
Amikor 40 perc múlva már a Váci utcában sétálok, 3 percre az otthonomtól, észre veszem, hogy egész úton a Roxannne-t énekelgettem.
„Roxanne you don’t have to put on the red light”
Ezen jó nagyot nevetek, majd kézen fogom a lányt és magammal viszem. Zajosan csapódik be a kapu magunk mögött.
❤❤❤