A mi Aranyunk

Érzem az orromban a fűtés illatát a nagyszüleim hálójában.

Bebújva, a nagy dunyhák alatt hallgatjuk a nővéremmel, ahogyan pattog a bakelit a lemezjátszón.



Ágnes asszony.

Kezdi a szavalást Sinkovits Imre, szívet melengető hangja.

Hallgatjuk a történetet, mi ketten, a 8 és a 12 éves kislányok.

A nagymamám bejön, felemeli a lemezről a tűt és azt mondja:
„Tudjátok mi az a tengeri hántás? Régen tengerinek nevezték a kukoricát, mert a tengerről érkezett ide messziről, Amerikából. Az asszonyok összeültek és leszedték a külső leveleit a kukoricának, közben pedig beszélgettek, ez volt a tengeri hántás.”


Majd a tű sercen a bakeliten:

„ Ropog a tűz, messze süt a vidékre, Pirosan száll füstje fel a nagy égre…”

szólal fel ismét az ismerős hang.

De a nagymamám kedvence a Híd-avatás, a nagypapámé pedig a walesi bárdok. Szavalják együtt a lemezzel, mi pedig szépen lassan elálmosodunk.


Hálás vagyok, hogy megszeretették velünk az irodalmat, a verseket és Arany Jánost.

Köszönöm nekik, hogy nem csak az iskolai kötelező tananyag jut eszembe róla, a szünetben izzadva magolós Edward király, angol király…, hanem a kellemes téli esték, a meseként hallgatott balladák, a nagypapám, ahogyan a foteljában ülve, felolvassa nekünk a Toldit.

Mindig is szerettem Arany Jánost, az összes szakaszában az életemnek, mivel értett ahhoz, amihez rajta kívül senki nem ért: megszólítani minden korosztályt, gyermekeket, kamaszokat, aggastyánokat.

Kislányként viccesen hangsúlyozva olvastam, „Laci te, hallod-e?”, kamasz koromban ezt az idézetet írtam a fiúknak, akiket le akartam rázni: „Egyszer volt egy leány, ki csak úgy játszott a legénnyel, mint macska szokott az egérrel!”, majd mikor felnőtt lettem, átéreztem az írásaiban az életének megrázó tragédiáit.


Amikor a bánat miatt, sokat őszültem, belenéztem a tükörbe és eszembe jutott, hogy ő is megőszült hirtelen, amikor tüdőbajban meghalt a lánya, Juliska. Átok volt Aranyéknál ez a betegség, tüdőbajban halt meg kilencből nyolc testvére, a lánya, majd annak a lánya is a kis unokája, Piroska, és végül vele is egy tüdőgyulladás végzett. A mi Aranyunkkal. Nem menekülhetett ő sem meg, ettől a családi betegségtől.


Gyermekként egy bajszos kedves bácsit láttam magam előtt, ahogyan olvastam a verseit, majd felnőtt koromban láttam az erős férfit, a szerelmes férjet és a jóságos fiúgyermeket is.


Egy békés őszi estén emeljük le a polcról az egyik kötetét és emlékezzünk egy ballada erejéig a mi Arany Jánosunkra, aki 200 évvel ezelőtt született és hagyjuk, hogy magával ragadjon minket az ő csodálatos, régi, kedves és olykor fájdalmas világa.
Kezdjük mondjuk ezzel: „ Őszbe csavarodott a természet feje, dérré vált a harmat, hull a fák levele.” (Toldi estéje)