„Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Korinthus 9,6-8)
Hogyan neveljük a gyerekünket szociális érzékenységre kíméletesen?
A fővárosban élő szülők, nem tudják megvédeni a gyermeküket sajnos olyan dolgoktól, ami még nem lenne nekik való. Jár, kel velük az ember az utcán, leviszi őket az aluljárókba és ők figyelnek. Mindenre figyelnek, még ha nem is látszik rajtuk, hiszen gyerekek. Ezért idő előtt teszik fel azokat a kérdéséket, hogy az a bácsi miért iszik? Vagy az a néni miért alszik itt a földön? Nekünk kell rá válaszolni okosan, de kíméletesen.
Még babakocsiban ült a lányom, amikor minden héten kimentünk a Hunyadi téri piacra.
Lakott a Vörösmarty utcai telefonfülkében egy bácsi. Kedves, barátságos öregember volt, akinek egy emberként segítettek a környék jóravaló lakói. Mi is vettünk neki mindig valamit a piacon, amit hazafelé oda is adtunk.
Hideg téli napokon pedig teát főztünk és levittük neki.
Izabella, már elmúlt 5 éves, már régen nem babakocsis, de a mai napig emlékszik arra, hogy ott annak a piacnak a környékén valami jót, valami nagyot tett.
Már nagyobbacska volt, amikor mentünk délután hazafelé és a Ferenciek terén lévő bolt előtt egy nő belenézett a szemembe és azt mondta, „éhes vagyok”. Alig volt pénzem, de e mellett a mondat mellett nem mehettem el.
Bementünk a közértbe és vettünk neki egy kiló kenyeret, vajat, májkrémet és egy uborkát. A lányom látta, ahogy a zacskót az idegen nőnek a kezébe adom. Értetlenül állt és azt kérdezte: „miért adtad a néninek, amit vettünk a boltban?” Elmondtam neki, hogy azért, mert azt mondta, éhes, nekünk pedig ezt meg kell hallani.
Nekünk sincs sok mindenünk, de több van, mint neki, ezért segítenünk kell rajta.
Ha valaki éhes, annak segíteni kell.
Jöttek a további kérdései, ha éhes miért nem vesz ennivalót, ha nincs pénze, miért nem dolgozik, ha szegény, miért nem segítenek neki a gazdagok? Minden kérdése érthető, de ő még túl kicsi ahhoz, hogy a válaszokat megértse. Ezért annyival rövidre zárom, hogy segíteni kell azon, akin tudsz, mert adni szép dolog, adni tudni kell és aki ad, az jót tesz és a jóságnak pedig hatalma van.
Amikor sétálunk valahol és utcazenészek zenélnek, mindig adok a kislányom kezébe egy kis aprót és azt mondom neki: „menj, dobd oda, köszönd meg, hogy ilyen szépen muzsikálnak nekünk”. Már 5 évesen kéri, hogy adhasson, mert megérezte, azt a bizonyos jó érzést, amiről mindig is beszéltem.
Büszke vagyok rá, hogy most is keres karácsonyra a Mikulás gyárnak játékokat a sajátjai közül, amit a szegény gyerekeknek adhat. Hatalmas szíve van, de szeretném azt gondolni, hogy ez valahol nekem is köszönhető.
Próbálom kímélni a kis lelkivilágát, nem megyek bele szívet hasogató részletekbe, nem magyarázom túl a szegénységet, sem a nélkülözést, sem a szerencsétlenséget. De nem is fogom be a szemét. Nem tehetem.
Azt szeretném, ha nem menne el az emberek mellett, ha azok éhesek, segítségre szorulnak, vagy rosszul vannak. Erre nekem kell megtanítani, nekem kell kíméletesen rávezetni az együttérzésre.
Mert ilyen felnőtteket kell a gyerekekből nevelnünk nekünk, szülőknek, hogy az ő világuk se olvadjon bele majd az arctalan, személytelen tömegbe. Mert ezzel együtt fogják majd értékelni amijük van, ezzel tanulják meg, a nagyvonalúságot, a jóságot, a részvétet, a sajnálatot és az odaadást. Legyenek jók, mert a jósággal karon öltve jár a boldogság.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: