Minden elvált nő, akit megcsaltak, elhagytak, vagy tönkrement a házassága úgy érzi, hogy ez a homlokára van vésve.
Az, hogy átverték, megalázták, a sok kudarc, még neki okoz szégyenérzetet.
Elbújna a világ elől, legszívesebben egyedül maradna a fájdalmával. De nem tud, mert az élet kegyetlenül megy tovább.
Szembe kell néznie a szégyenérzettel, róla mindenki tudni fogja. Mindenki tudni fogja, hogy egyszer már kudarcot vallott, egyszer már eldobták, megalázták.
Tudni fogják a tanárok, akik a gyerekeit tanítják, az orvos, a főnök, a munkatársak, mind tudni fogják, hogy ő egyedül van és majd azt is tudni fogják, ha nem, de azt mindenképpen, hogy egyszer már kirabolták. Ellopták tőle a vágyait, az ígéreteket, a biztonságot, a családot, a szerelmet.
Csak ő maradt és az égbe kiáltott mondata: „Én rohadtul nem így képzeltem!”
Egy férfin nem marad szégyenérzet, alapíthat másik családot a nélkül, hogy az előzőről tudomást vegyen, ő maga mögött hagyhatja a kudarcokat, ha nem akar, nem kell velük szembenéznie.
De azért mindenképp szerencsés dolog, ha ezt mégis megteszi.
Neki nincs a homlokára írva szégyenérzet, meggyászolja a válást, majd továbblép.
Minden elvált nőnek meg kell tanulnia, hogyan törölheti le a szégyenérzetét.
Az önértékelését kell annyira helyretenni, hogy elhiggye, sőt tudja, hogy nincs miért szégyenkeznie. Vessen számot mi az, amit ő rontott el, miben hibás, mit csinálna másképp, aztán bocsájtson meg magának. Nézzen a tükörbe és számoljon le a bűntudattal! Ne cipelje tovább, ami volt elmúlt, tanulni kell belőle és továbblépni.
A szégyenérzetet pedig úgy kell magunkról lehajítani, mint a ruhát a boldog szerelemben. És sosem venni vissza.
Magabiztosnak és erősnek kell lenni a boldogsághoz vezető úton. Ami pedig a legfontosabb, hogy szeressük magunkat. Fogadjuk el magunkat, és ha leszámoltunk a bűntudattal meg a szégyennel, szeressük magunkat, ha másért nem, hát azért, mert erre mind képesek voltunk.
Kommentek