Egy fáradt tavaszi nap volt.
Sosem felejtem el az illatát.
Gyűlt bennem a szeretet, a harag és a méreg, mint megannyiszor már életemben.
Nem érthettem meg egy dolog működését, a miértjét, a valótlanságát.
A szüleim 9 éves koromban váltak el.
Azért nem fogok vasalót a kezembe szívesen, mert azon a napon, amikor Apám elköltözött a nagymamám vasalt. Valami olyan mély bánat és fájdalom költözött belém a vasaló illatával, hogy nem bírom a mai napig sem elviselni. Édesapám 2000-ben halt meg.
13 éves voltam.
Sajnos a családi viszályok úgy megmérgezték a tragédiát, hogy a nagyszüleim nem szóltak arról, hogy mikor lesz a temetés dátuma.
Így én és a nővérem, egy nappal csúsztunk le a búcsú pillanatáról.
Kellett volna ez a pillanat.
Ahhoz kellett volna, hogy utána ne keressem a metrón, ne várjam, hogy szembe jöjjön velem a kedvenc utcájában. Ne lássam meg egy félig elszívott piros Marlboroban és ne akarjam neki megmutatni, hogy mivé lettem…
Mi nem tudtunk tőle elköszönni, minket megfosztottak a pillanattól, amitől gyerek nem fosztható meg.
Mi félárvák lettünk és nem tudtuk lezárni a pillanatot.
A 47 éves életet, a szeretetet, a lehetőséget az életre, a vidámságot, mi ezt mind nem tudtuk megköszönni… Kiraboltak minket, de akkor gyerekként ezt még nem is tudtuk.
Néha kijártam hozzá a temetőbe, de nem sokszor.
Nem volt neki való a környezet, rideg volt és mosolytalan. Méltatlanul a börtön falával szemben voltak a hamvai egy falban.
Nyomasztott a hely, ráadásul a névtáblán kívül nem éreztem a közelségét…
10 év múlva megjelent a márványtáblán egy piros cetli, egy telefonszámmal: „Kérjük a hozzátartozókat, hogy jelentkezni szíveskedjenek az urna meghosszabbításáért”.
Telefonáltunk hónapról hónapra, évről évre, a nővéremmel felváltva… az összeg minden egyes telefonhívásra nőtt… üzlet ez is, semmi kétség…20 000-ről indult, majd néhány hónap múlva ott tartottunk, hogy vagy fizetünk 50.000-et, vagy kidobják a hamvait… Sajnos mindig úgy álltunk anyagilag, hogy volt hova tenni 50.000 forintot.
Szóval egy fáradt tavaszi nap volt…
Az orromba szökött az illata és nem tehettem mást…
Kértem a kollégáimtól egy pajszert és egy kalapácsot.
Előre kiterveltem.
A fiúk nevettek, elláttak tanácsokkal, hova tegyem a súlyt, mikor üssek és hova…
Kimentem a temetőbe és megvártam, amíg elmennek az őrök, a műszakjuk utolsó körére.
Felálltam, és a pajszert óvatosan a fugához tettem, majd rávágtam a kalapáccsal.
Minden bátorságommal és a szívem összes szeretetével szabadítottam ki az apámat a rideg márványfalból.
Nem kellett sokat ütnöm, csak 4-et, 4-et mind a két oldalára, majd a névtábla kidőlt a helyéről.
Benyúltam a pókhálóval teli üregbe és beletettem az apám hamvaival teli urnát a táskámba.
Elindultam vele a temetőből kivezető úton.
Megszöktettem.
Elloptam.
A saját apámat.
Nem volt pénzem arra, hogy a lélektelen sírhelyét meghosszabbítsam és valahogy nem is éreztem úgy, hogy meg kéne.
Úgy éreztem ez jár nekem.
Visszaloptam a pillanatot, amit tőlem elvettek…köszöntéssel üdvözöltem az elmúlást.
Kisétáltam a temetőből, majd felhívtam a nővéremet, és elmondtam neki, hogy épp Apuval ülök a villamoson.
Ő sírt és nevetett egyszerre. A hangja mindig itt lesz a fülemben.
A hálája és a feltétel nélküli szeretete egyértelmű volt, mint mindig.
Titokban csináltam mindent, még a terveimről sem tudott senki. Várom a büntetésemet bárkitől , ha van bármi, ami rám róható.
