Amikor két ember egymással találkozik és beszélgetnek, az felcserélhetetlen bármilyen más technikával.
Látod a mozdulatait, érzed a szavak hangsúlyát, érted a humort, vagy felismered az unalmat.
De miért nem teszik ezt az emberek, mi a szarért pötyögnek helyette? (Machete nem pötyög)
De a csetben mi történik? Virtuális világon keresztül találkozik két ember, minden benyomás, ami a személyes találkozáskor ér, elmarad és kezdődhet a show. Indul a színjáték, vagy mozi, ki minek, illetve milyennek adja el magát. Legyen az régóta ismert barát, új szerető, régen látott rokon, teljesen mindegy, minden téren érni fog csalódás, vagy meglepetés.
Néha az ember csak sodródik és arra eszmél, hogy leelőzte a virtuális beszélgetés a valódi találkozást. Azt veszi észre, hogy valaki más az ebédjéről küld fotót, amit együtt is elkölthettek volna, vagy el is készíthettek volna, de nem, jön a fotó, egy fél óra cset és egy óra telefonbeszélgetés. Majd amikor elengeded a telefont, rájössz, hogy elrabolták az idődet, nem érezted azokat a benyomásokat, amiket a valódi találkozásnál kellett volna. Üres maradtál, semmi kétség. (És még éhes is)
Nem tudom mikor alakultak át úgy a dolgok, hogy napokat kell csetelni ahhoz valakivel, hogy találkozzatok. Régen elég volt 40 Forint a telefonfülkében és megbeszéltük, hogy fél 9 Ferenciek tere, metró kijáratánál. Jól érezted magad? Vagy nem? Semmi esetre sem raboltak el sok időt az életedből.
A másik nagy talány, hogy milyen ember van a betűk mögött?
Mekkora előadáson ülsz, ezt sosem tudhatod. Nem fogod tudni egy képernyőn át, hogy mennyire unalmas az a valaki, aki éppen a legszínesebben írja le neked az amúgy (számodra) szürke életét. Ha találkoznátok, lejönne, néhány pillanatból, hogy megvan e benne a neked kellő tűz és vitalitás a másikban, vagy nincs.
Azt senki nem fogja neked leírni, hogy minden este lepakol 13 díszpárnát az ágyáról, hogy megágyazhasson, majd reggel visszapakolja a 13 díszpárnát, amikor visszaágyaz. Csak akkor fogod megtudni, hogy ő egy díszpárnákat pakoló ember, ha találkoztok. Kell, vagy nem? Majd eldöntöd.
Senki nem fogja leírni, hogy ő egy tisztaságmániás, megrögzött agglegény, aki macskaszőrhengeregetéssel tölt minden napjából fél órát, mint, ahogy azt sem fogja leírni senki, hogy egy unalmas vénlány.
Senki, de senki nem fogja leírni a cseten azt, hogy ha odajuttok, majd órákat kell várnod arra, hogy hozzád érjen, de azt lefogja írni, hogy ő a legászabb szerető és még esetleg a szerszámról is küld egy képet.Amin jó esetben tényleg az övé van. És ez még csak egy matiné.
Az igazi vetítés hátra van, kedves Hölgyeim és Uraim!
Az, amikor valaki teljesen másnak adja ki magát írásban, mint ami.
Majd amikor találkoztok, legszívesebben a feje mellé tennéd a telefont, hogy ez tényleg az az ember, akivel hetek, vagy ne adj isten hónapok óta cseteltél?
Ez az a Don Juan, az égig érő paszullyal, aki kockás rövidnadrágban van és szombat este egy pohár csapvizet kér 3 darab jéggel?
Ez az a biológus, aki az előbb eldobta a cigarettásdobozt?
Ez az a rég nem látott rokon, aki menő vállalkozó vidéken és egy szakadt Suzukival érkezik?
Ez az a volt osztálytárs, aki csak úgy falja a férfiakat, de amikor találkoztok zsíros a haja és testszagú?
Ez az a fiú, aki mindig valami érdekeset csinál, amikor ír neked, de amikor találkoztok olyan unalmas és sótlan, hogy egy fél üveg bor is jobb tárasaság? Ez az a nő, aki előadta a szende lányt, majd élőben olyan, mint az úthenger és fennhangon harsogja a sikereit és az írtózatos magabiztosságát?
Ott ülünk a moziban mindannyian, valakinek a díszelőadásán és fél óra múlva rájövünk arra, hogy a leghátsó sorba kellett volna jegyet venni és az első szar monológ után le kellett volna lécelni a hátsó kijáraton.
Ha van Make Love, Not War, akkor legyen Találkozz, ne vetíts!
Kommentek