1.0https://anoanoano.cafeblog.huSápszky Dórihttps://anoanoano.cafeblog.hu/author/sapszky_dora/<p><a href="https://anoanoano.cafeblog.hu/files/2019/08/20190806_010109-1.jpg"><img class="aligncenter size-medium wp-image-444" src="https://anoanoano.cafeblog.hu/files/2019/08/20190806_010109-1-300x300.jpg" alt="" width="300" height="300" /></a></p> <p>Egy fáradt tavaszi nap volt. <br />Sosem felejtem el az illatát. <br />Gyűlt bennem a szeretet, a  harag és a méreg, mint megannyiszor már életemben. <br />Nem érthettem meg egy dolog működését, a miértjét, a valótlanságát.</p> <p>A szüleim 9 éves koromban váltak el.<br />Azért nem fogok vasalót a kezembe szívesen, mert azon a napon, amikor Apám elköltözött a nagymamám vasalt. Valami olyan mély bánat és fájdalom költözött belém a vasaló illatával, hogy nem bírom a mai napig sem elviselni. Édesapám 2000-ben halt meg. <br />13 éves voltam. <br />Sajnos a családi viszályok úgy megmérgezték a tragédiát, hogy a nagyszüleim nem szóltak arról, hogy mikor lesz a temetés dátuma. <br />Így én és a nővérem, egy nappal csúsztunk le a búcsú pillanatáról. <br />Kellett volna ez a pillanat. <br />Ahhoz kellett volna, hogy utána ne keressem a metrón, ne várjam, hogy szembe jöjjön velem a kedvenc utcájában. Ne lássam meg egy félig elszívott piros Marlboroban és ne akarjam neki megmutatni, hogy mivé lettem… <br /><br />Mi nem tudtunk tőle elköszönni, minket megfosztottak a pillanattól, amitől gyerek nem fosztható meg.<br />Mi félárvák lettünk és nem tudtuk lezárni a pillanatot. <br />A 47 éves életet, a szeretetet, a lehetőséget az életre, a vidámságot, mi ezt mind nem tudtuk megköszönni… Kiraboltak minket, de akkor gyerekként ezt még nem is tudtuk.</p> <p>Néha kijártam hozzá a temetőbe, de nem sokszor. <br />Nem volt neki való a környezet, rideg volt és mosolytalan. Méltatlanul a börtön falával szemben voltak a hamvai egy falban. <br />Nyomasztott a hely, ráadásul a névtáblán kívül nem éreztem a közelségét...</p> <p>10 év múlva megjelent a márványtáblán egy piros cetli, egy telefonszámmal: „Kérjük a hozzátartozókat, hogy jelentkezni szíveskedjenek az urna meghosszabbításáért”.</p> <p>Telefonáltunk hónapról hónapra, évről évre, a nővéremmel felváltva… az összeg minden egyes telefonhívásra nőtt… üzlet ez is, semmi kétség…20 000-ről indult, majd néhány hónap  múlva ott tartottunk, hogy vagy fizetünk 50.000-et, vagy kidobják a hamvait… Sajnos mindig úgy álltunk anyagilag, hogy volt hova tenni 50.000 forintot.</p> <p>Szóval egy fáradt tavaszi nap volt…<br />Az orromba szökött az illata és nem tehettem mást... <br />Kértem a  kollégáimtól egy pajszert és egy kalapácsot.<br />Előre kiterveltem.<br />A fiúk nevettek, elláttak tanácsokkal, hova tegyem a súlyt, mikor üssek és hova...</p> <p>Kimentem a temetőbe és megvártam, amíg elmennek az őrök, a műszakjuk utolsó körére.<br />Felálltam, és a pajszert óvatosan a fugához tettem, majd rávágtam a kalapáccsal.<br />Minden bátorságommal és a szívem összes szeretetével szabadítottam ki az apámat a rideg márványfalból. <br />Nem kellett sokat ütnöm, csak 4-et, 4-et mind a két oldalára, majd a névtábla kidőlt a helyéről. <br />Benyúltam a pókhálóval teli üregbe és beletettem az apám hamvaival teli urnát a táskámba. <br />Elindultam vele a temetőből kivezető úton.<br />Megszöktettem. <br />Elloptam. <br />A saját apámat.</p> <p>Nem volt pénzem arra, hogy a lélektelen sírhelyét meghosszabbítsam és valahogy nem is éreztem úgy, hogy meg kéne. <br />Úgy éreztem ez jár nekem.<br />Visszaloptam a pillanatot, amit tőlem elvettek...köszöntéssel üdvözöltem az elmúlást. <br />Kisétáltam a temetőből, majd felhívtam a nővéremet, és elmondtam neki, hogy épp Apuval ülök a villamoson.<br />Ő sírt és nevetett egyszerre. A hangja mindig itt lesz a fülemben.<br />A hálája és a feltétel nélküli  szeretete egyértelmű volt, mint mindig.</p> <p>Titokban csináltam mindent, még a terveimről sem tudott senki. Várom a büntetésemet bárkitől , ha van bármi, ami rám róható.</p> <p> </p>rich